Retriever Rescue

Vannak időszakok, napok, hetek, hónapok, amik hatalmas küzdelemmel, sok fájdalommal, mégis sok örömmel járnak. Ma lezárult egy ilyen nekem és Polluxnak.
Szeptember közepén, amikor hozzánk került, hálni járt belé az élet. Lágyéksérve volt, bőrbeteg volt, csontsovány volt, emlődaganata volt. Hatalmas műtét, nagy küzdelem árán megmentettük. A verejték vert a műtőasztal mellett, miközben minden problémát megoldottunk és percről percre az életéért küzdöttünk, majd napokig "remegő kezekkel" vettem vért tőle minden nap és azt néztem, mikor és melyik kutyát "vegyem elő", mert vértranszfúzióra lesz szüksége. De Pollux hős volt. Termelt elég vért, helyrejött az anaemiája (vérfogyása), lecsillapodott az immunfolyamata, ami a saját vörösvérsejtjei ellen indult, normalizálódott a fehérvérsejtszáma. Mindeközben kézből etettük, infúziót kapott, hárman futkostunk és ugráltunk körülötte nap nap után, hogy jó legyen neki. Finom kaját kapjon, puha legyen a párnája a csontos seggecskéjének, és minden este félve, úgy búcsúztunk el tőle, hogy hátha nem lesz holnap. De lett. És Pollux élni akart, Pollux tette hozzá a legtöbbet azzal az elszántsággal, életkedvvel, a sorsot is kijátszó, és mindenkit a palánkon átverő tettével, hogy élt és élni akart. Napról napra a legjobbat reméltük, de a legrosszabbra számítottunk, és ő a legjobbat hozta ki a helyzetből. Meggyógyult. Bár gyenge volt, mint a harmat, sovány, mint aki most menekült a pokolból - ami majdhogynem igaz is volt - de életvidám. Így ideiglenes gazdikat kapott édesanyámék személyében és családba költözött. Így állandó kontroll mellett kapta a gyógyszereket. A bőrére, immunerősítőket, vitaminokat, szteroidot, és még sorolhatnám hosszan. Többször vért vettem tőle, és úgy tűnt, minden rendben lévő... múlt héten már azon gondolkodtam, hogy egy újabb labor után le kéne venni az emlődaganatát is. Erre tegnap fogta magát, reggel 5-kor még lábra állt, 8-kor pedig már nem. Ott voltam, kezeltük, vizsgáltuk. Mindenképpen valamely gerinc eredetű katasztrófa, vélhetően porckorongsérv alakult ki nála. A hátulja lebénult. Iszonyatos fájdalmai voltak. Tegnap reggel-este gyógyszereket, infúziót kapott. Semmit nem változott mára.
Végiggondoltuk... Pollux ebből a helyzetből MRI vizsgálattal, gerincműtéttel, és hosszas, hosszas rehabilitációval mehetne tovább, akarom mondani kaphatna egy halvány esélyt. Felelősen, egy idős kutyát, akinél az egészségi állapota nagyon sok sebből vérzik, az adott élethelyzetben nem felelős kitenni.
Így fájó szívvel ma azt a döntést hoztam, hogy nem kínozzuk őt. Megpróbáltuk, de elengedjük. Elaltattam.
Tudjátok, a lehetetlent azonnal tudjuk teljesíteni, 2 hónapja a lehetetlenből tákoltunk boldog kutyát Polluxból. De a csodákra sajnos nálunk is várni kell. Ezt viszont ő már nem tudta fájdalmak közepette kivárni. Nem láttam más utat, más lehetőséget.
Mindezek mellett hihetetlen és kegyetlen a világ és a sors. Azért, hogy éljen, 2 hónapja vért izzadtunk, összeraktuk és ő is akarta. Órákat, napokat dolgoztunk rajta.
Most, elaltatni, ebben a helyzetben, ezt a döntést meghozni kevesebb, mint egy nap volt. Elaltatni pedig öt perc sem. Pollux úgy halt meg, hogy anyukám és én simogattuk, nem cincáltuk, nem "húztuk-nyúztuk" sehova, saját kis családjában költözött a túloldalra. Bevallom, ilyenkor egy kis darab bennem is meghal.
Nagyon sajnálom.