Szokták mondani, hogy minden kutyának megvan a maga története... igen, megvan... Selfynek is. Sőt, nagyon is. Néha belenézek a szemébe, és azon tűnődök, tudni szeretném-e vagy sem.
Az előéletét csak röviden ezelőttig ismerjük. Az is egy horror. Olyannyira, hogy leírni sem mertük, most sem merem, és higgyétek el, nem véletlen.
De most az ismerkedés alatt is mind újabb dolgokat tudunk meg. Újabb és újabb dolgok derülnek ki, és most, hogy lassan 3 hete nálunk van, még mindig nem nyitott könyv az a hatalmas lelke, amivel rendelkezik, de lassan, és bár kicsit bizonytalanul, de egyre több mindent oszt meg magáról. Meg akarja osztani, de néha nem tudja, meg merje-e. Selfy egy végtelenül erős, jólelkű, jó idegzetű és hihetetlenül intelligens kutya. Ez a szerencséje. Valószínűleg ez segítette őt korábbi életében, hogy ép elmével túléljen.
Hogy mi történt nálunk vele?
Pár napig ismerkedtünk, barátkoztunk vele a kórházban. Nehéz múltja volt, hát időt adtunk neki. Nem durr bele, húzni-nyúzni-vonni, ezt nem akarta volna, nem lett volna jó. Kicsit megismertük, tudtuk, hogy jólelkű. Közben fokozatosan fel lett mérve az állapota, megállapítottuk, hogy nincs menthetetlen betegsége, nincs menedzselhetetlen állapota, nincs olyan dolog az esetében, ami akár örökkévaló akár igen nagy költségvetésű dolog lenne. Mindezeknek örültünk. S belevágtunk a műtétjeibe: ivartalanítás, daganateltávolítás – amelynek eredménye időközben megjött és JÓINDULATÚ! - , stb. Túl lettünk rajta.
Ezután megint a várakozás jött. Ismerkedés, sebgyógyulás, lelki terápia, amiben Anitáék is kivették a maguk oroszlánrészét. Múlt szombaton úgy volt, ideiglenes befogadóhoz kerül. Andi doktornéni negyed kilenckor hívott reggel, hogy várjunk, Selfy nincs jól. Én is riadót fújtam, vagyis inkább lefújtam az utat, amit nagyon helyesen tettünk. Selfy majd’ 24 órán keresztül epilepsziaszerű rohamok sorozatát élte át. Rohamból rohamba esett, ahogy kiment belőle az előző adag nyugtató, már görcsben volt. Valószínűleg komoly fejfájással és szemmel láthatóan teljes zavarodottsággal karöltve. Selfy így nem mehetett sehova. Újabb kör kivizsgálás, lényegében negatív eredményekkel. Epilepsziaellenes gyógyszerek, amiknek a mennyiségét máris elkezdtük csökkenteni. Selfynek az utolsó rohama vasárnap reggel volt, azóta tünetmentes, tudata visszatért és a zavart állapot is letisztult. Bár megviselték a dolgok, de nem menthetetlenül. Nem lett belőle saláta, vagy agresszív fenevad, igaz, a fejlődését, ami elkezdődött kissé visszavetette a szombati incidens.
Selfy rohammentes, természetesen megfigyeljük, az epilepszia gyógyszerről fokozatosan levesszük. Kap idegvédő vitaminokat (Milgamma), Karsivant a keringése javítására (ha valakinél van elfekvő, nélkülözhető Karsivan, azt Selfy nagy örömmel fogadná). Várunk, reménykedünk, hogy ez egy olyan dolog, ami soha többet nem jön vissza és soha többet nem lesz alkalmunk találgatni, mi válthatta ki. Szerintünk a hirtelen nagy meleg, de lemondok a megbizonyosodásról annak árán, hogy ne kerüljön Selfy többet ilyen állapotba.
Selfy a megpróbáltatások után újabb hetet a kórházban ragadt...
Ma mentem Dunaföldvárra, többek közt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hazahozzam őt. Úgy gondoltam, minden szempontból, Selfynek is, az Egyesületnek is ez lenne a legjobb. „Talán” valahogy megoldom otthon, ha valami gond van vele.
Selfy különleges teremtmény. Érdeklődő, és kifejezetten bájos tekintete van, ha nem fél. Ha sarokba szorítják, kényszerítik valahova, akkor retteg, menekül, ha nem tud, teljes kétségbeesés következik... az autóba kisebb harc árán sikerült csak betenni. Ennek ellenére, és ezt végignézve is hittem ebben a kutyában, mert sugárzik belőle a kedvesség, a jóindulat és az intelligencia, de ehhez élőben kell őt látni! Selfy, ha nincs bántva, akkor úgy viselkedik, mint Saint-Exupéry rókája. Le kell ülni mellé, beszélgetni vele. Falatokat adni neki, és Selfy napról napra közelebb fog húzódni, sőt, valójában falatról falatra és percről percre. Selfy tud örülni, csak még nem hiszi el, hogy szabad. Figyeli a többi kutyát és jegyzetel magában, hogy ők boldogok és felszabadultak és bizalmasak, és eközben milyen jó nekik. Selfy rettentő érdeklődő, ami csak hasznára fog válni a közeljövőben.
Selfy egy különleges kutya, akit ha megismer az ember, csak csodálni tud. Selfy nem árulja el a titkait. Ki, mikor, miért és hogyan bántotta. Persze, hogy nem, hisz nem tud beszélni... mondhatjuk... de szerintem Selfy akkor is lenne annyi tekintettel azokra, akik most szeretik, hogy ezt a terhet megtartja magának. Ezért mi most annyit tehetünk érte, hogy mégis megpróbáljuk levenni ezt a fájdalmat a válláról, és megpróbáljuk elfeledtetni vele azt a sok borzalmat, amit átélt.
1 hete, amióta fontolgatom, hogy hazahozom, Feritől azt hallgatom, hogy „csak meg ne harapjon”. Ma ugyanezt végighallgattam Gábor szaksegédtől és a Főorvos úrtól. Jó, voltak előzmények, jó, féltenek, és végülis jól esik. De Selfy nem harap, nem harapós, és nem rosszindulatú. Én meg nem vagyok hülye.
Így viszonylag gyorsan kizártam ennek lehetőségét, és mire hazaértünk Dunaföldvárról, majd együtt töltöttünk egy szűk órácskát a kertben, le is lehetett venni, ennek bizony vajmi kevés esélye lehetne, rohamok ide vagy oda… értelmes ember-kutya keretek között. Selfy problémás előélete mégis ilyen gyorsan előítéleteket szül. Leginkább alaptalanul. Most már inkább arra kötném a fogadásokat, milyen rohamos tempóban fejlődik majd legújabb kedvencem.
Falkában maximálisan kulturált.
Cicát nem eszik.
Autóban berakás után megfelelően utazik. Két falat párizsiért magától ki is száll.
Pár jutalomfalattal a világ végére is elvezethető.
A vacsit befalta.
A kertet felfedezte.
Utoljára a dombtetőnkről szemlélte a történéseket a kertben és utcán.
Jah, a lakásba már benézelődött, de még egyelőre kicsit kerti kutya kell legyen, mivel vastagon pisisazagú... viszont megígértem neki, hogy nem a nagymosással kezdjük, ha hazaérünk.
Na, ezek után szokták mondani a kórházban, hogy ennek a kutyának sem lesz soha gazdája. Ezek után szokott egy halom felületes érdeklődő rá se nézni egy kutyára (pláne, hogy nem dekoratív, nem fiatal, és még sorolhatnánk). Ilyenkor szoktak sokan megijedni. És ilyenkor van az, hogy egy kutyára bár 1-3-5-6 hónap múlva, és csak egyetlen egy érdeklődő jön, de ő mindent „visz”, és kiderül, pont egy ilyen Selfyre vágyik. Mi pedig rá, hogy nekiadjuk ezt a kutyát.
Süsü, Emma, Lotta és jópár kutya után azt mondom, nincs lehetetlen és minden kutyának megvan valahol az ő gazdája. Selfy is rá vár! Addig mi foglalkozunk vele, bontogatjuk az önbizalmát, gyógyítgatjuk a törött szárnyacskáját, hogy ha eljön az idő, elengedjük őt a még szebb és jobb élete felé.
És akkor néhány fotó:
Ha van kaja, kijövök magamtól:
Az első lépések:
Selfy igéző tekintete:
A közös vacsi az új falkataggal:
A konyhába merészkedve: