Kicsi történetét még nem volt időm leírni, pedig komoly előélete van/volt.
Kicsi hozzánk kerülésekor valószínűleg teljesen meg volt zavarodva, addigi „gazdája” mellett (mellett és nem vele!) egy kertben élt, foglalkozást nem kapott, pórázt és nyakörvet nem látott, világot nem látott. A sintértelepre azért került, mert állítólag „hiperaktív” volt, míg szülei egész nap apatikusan heverésztek, addig ő futkosott körbe a kertben, ráadásul az is előfordult, hogy az ablakon át a szobába beugorva beheveredett az ágyba. Mindez olyan bűnnek számított tulajdonosa szemében, amiért mennie kellett, leadta hát egy sintértelepre, ahol 14 napon belül egyébként szigorúan altatnak... azzal a kikötéssel, hogy csak ne essen baja. A kutyus a kis ketrecben teljesen magába fordult, meg volt rettenve, ráadásul leadott kutyaként azonnal altatható lett volna. Így kissé kapkodva egy olyan hétvégi napon érkezett meg Dunaföldvárra amikor nem dolgoztam, nem voltam ott. A szállítás okozta stressz (a kis ketrec után egy még kisebbe került, majd hosszú kilométereken át zötykölődött a veszélyes ismeretlenbe), majd a póráz majd az a sok minden, ami rázúdult annyira megrémisztették, hogy utolsó erejét összegyűjtve elszaladt. Tehát hozzánk kerülése után nem sokkal egy szerencsétlen baleset során elfutott az Állatkórház elől, és késő este, sötétben a rettegő kutyust lehetetlenség volt befogni. Mindez július 8-án volt. Aznap este 11-kor értesültem róla, másnap 10-től kerestük anyukámmal, Fortéval és Rose-sal a Dunaparton, közben tucatnyi plakátot kiszórva. A helyi állatvédő hölgy és több segítőnk is szórta mind a plakátokat, mind a híreket, egy kedves páciensünk a helyi tévében mondatta be. Az első két héten többen keresték intenzíven, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Valahol, egy területen látni véltek egy ilyen kutyát, így több éjszakát azzal töltöttem, hogy azon a helyen róttam a köröket, kaját kitéve, mígnem megláttam egy sárga, nagyon félős labradort a távolban. Addig követtem, míg egy kertben találtam magamat és messziről csak egy ugató kutyát láttam. A kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem, így megnéztem, ez az-e a kutya, akit láttam (és közben aggódtam, hogy nem egy kau vagy KÁJ, akinek még nem léptem be a biztonsági zónájába vagy a lánchosszába). Hát, kiderült, ez az a kutya, amelyiket követtem, de addigra annyit ugatott, hogy a tulajdonos is elő jött. Szó szót követett, és sikerült tisztáznom, hogy nem rézbőrűként mentem oda almát vagy vasat lopni és hol dolgozok. Másnap megjelent a Kórházban és sikerült véglegesen tisztáznom magam. A hasonló komikus helyzetek színesítették a fantomkutya kergetését, akit végülis senki sem látott, de az első két hétben így is sikerült bejárnom Dunaföldvár minden lápos és szúnyogos Dunapartját, Solt kocsmáit, ahol épp hasonló kutyát láttak, és a szőlők felét, a gazdag negyedet, amerre látni vélték, és jó sok embert megismerhettem. Eredmény semmi sem volt.
…aztán egyszer csak jött egy telefon. Egy hölgy ezt a kutyát látja. Egy hobbikertet gondoz járatlan utak mentén és van már egy félvad kiskutyája, akit odaédesgetett, szelídített fél évig, amíg a közelébe nem mert menni és a bizalmát elnyerhette. Kicsi kutyánk őhozzá csapódott. Neki az volt a kérése, hogyha a másik kutya a mienk, fogjuk be mindkettőt és gondoskodjunk a másikról is. Erre azonnal igent mondtam, különösen, hogy leírása szerint vagy golden vagy nagy hányadban golden jellegű kutyusról volt szó. Mindez pénteken volt, hétfőn utaztam vissza Dunaföldvárra, így első utam oda vezetett, ahol én is láthattam, hogy tényleg egy labrador az. Egyben az is kiderült, hogy pont azon a hétvégén a másik kutyus elpusztult. Ezzel Kicsi kutyát újra az ág húzta, hiszen a bizalma megint megcsappant, elvesztette választott társát. Ennek ellenére annyira okos volt, hogy a területen maradt. Így a néni minden reggel etette, én amennyit tudtam reggelente és esténként kint voltam, a nénivel beszélgettünk, ő babot szedett, én kutyát „szelídítettem” több-kevesebb sikerrel és terveztük a stratégiát.
Állatorvosként nem volt nagy ötlet kitalálni, hogy eljött a Sedalin gél ideje. Egyik este bekevertem neki 3 egységgel és vártam a hatást. Kellő idő, kellő mennyiség ellenére Kicsi úgy elfutott, mint a nyúl és bottal üthettem a nyomát. Újra reménykedhettem, hogy nem hagyja el a területet, és tovább folytatódott a szelídítés. Rá pár napra kaptam egy ötletet, hogy a Sedalin mellé hely gyógyszer kombinációval lehet annyi szorongást oldani, amitől a Sedalin megbízhatatlan hatása megbízhatóbbá válik. Néhány nappal később kipróbáltam, még többet vártam, még több Sedalint kapott, és a végén még gyorsabban futott...
Teljesnek éreztem a kudarcot és attól féltem, tényleg csak egy fél éves szelídítéssel lehet a kutya bizalmába férkőzni. Mindezek közben a néni minden reggel guggolva babot szedett, és Kicsi egyre közelebb és közelebb ért hozzá. Egyik nap örömmel hívott, hogy majdnem megfoghatta volna, sőt, meg is simogatta.
Azt tudni kell, hogy Kicsi végig azért küzdött, hogy kötődhessen, de az őt ért traumák annyira meghatározóak voltak, hogy félt mindezt közvetlen viszonyban is kifejezni. Nem érinthette senki meg, és a legalább 3 méter távolságot, de eleinte ennél sokkal többet folyamatosan tartotta.
A nénivel abban egyeztünk, másnap pórázt tesz rá. Kicsi egy rettentően okos kutya. Annyira okos, hogy ezt ő tudta. A néni izgalma kiült rá, és a köztük lévő távolság megint megnőtt, így esélyt sem kaptunk, hogy pórázt tegyünk a nyakába. A megpróbáltatások pedig csak ezután következtek. A babszedés és a térden csúszós munka véget ért, és jött az almaszedés, szőlőmetszés, miegyéb. Így a néni veszélyessé lett nyilvánítva Kicsi szemében, ugyanis hosszú bot volt nála, ráadásul már sokkal nagyobb volt, mint előtte. Továbbra is tartotta a területet és minden reggel ott fogadta őt kaja és társaság reményében, de a korábbi fél-1 méteres távolság megint megnőtt.
Itt már az elkeseredésem is fokozódott.
Ez idő alatt minden este, amikor tehettem kint voltam. Kivittem egy pokrócot, egy könyvet, ipari mennyiségű szúnyogriasztót és kutyakaját, és macska-egér játékot játszottunk. Kicsi megjelent, sokszor már az autóm hangjára a szőlők közt ült. A táljába pár falat kaját kapott. Én elmentem, ő odament. Megette a kaját és boldog volt. Én odamentem a tálhoz, ő távolodott. Megint kapott, elmentem, ő odament. Kicsit közelebb jött. Felkeltem, indultam a tálja felé, ő is közeledett, közben a biztonsági távolságát tartva, de mégis közeledve a tál fele, ahogy sarkon fordultam, már ott is volt és befalta.
Ezt játszottuk legalább 2 hétig. Nap nap után egyre szomorúbb voltam a helyzet miatt, de feladhatatlan volt a dolog, hiszen a kutya ott volt a szemem előtt. Ekkor ugrott be először a Kis Herceg...
Idézet:
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
Hogy mire gondolok?
Hát, Kicsi volt a róka, én meg a Kis Herceg. Exupéry sorai jutottak eszembe minden egyes kudarccal teli reggel és este után. Ha minden nap megpróbálok ugyanabban az időben kimenni (ami életritmusom és munkám miatt is nehéz volt, de a néni hatalmas segítség volt mégis benne, mert ő következetesen, minden reggel ott volt), és nem zavarom, csak ott vagyok, csak enni kap, esetleg azért beszélgetünk, akkor majd egyre és egyre közelebb jön. Aztán ő is (és pláne én) boldogok leszünk, ha „megszelídíthetem”. Egy végtelenségnek tűnt ez az időszak...
A második hét vége felé új gyógyszer kombinációt próbáltam ki, amit epilepsziás állatoknál használunk... csak kisebb adagban, de akkor is arról számolnak be a gazdik, hogy a kutya fáradékonnyá, aluszékonnyá válik. A gyógyszerek összességében nyugtató szerekként funkcionálnak, bizonyost belőle műtéti altatáskor is használunk, csak éppen intravénásan – amire viszont hogy is mondjam… nekem nem volt lehetőségem.
Mindenesetre 2-2 tabletta, némi várakozás, közben etetgetés, könyvolvasás, türelemjáték. Amikor már keresztbe álltak a lábai, amikor már nem ment el, amikor újabb adag eledel került a tálba, akkor megpróbálkoztam becserkészni. Hason csúszva alig 20 centire voltam tőle, mégsem volt esélyem elkapni, majd felkelt és elment.
A 3 hét alatt 3x voltam kint kutyával. Braddel játszott, ő volt a legjobb. Forte megijesztette heves természetével, de az ő társaságára is vágyott volna. Soloval is játszottak, ő hívta játékra és nagyon-nagyon örült a fajtársnak. Mégis kevés volt, főleg az idő rövidsége miatt. Ahogy teltek a hetek egyre inkább éreztem, hogy egyre később jutok ki, a nap meg lassan fél-fél órával hamarabb megy le. Sokszor már vak sötétben ültem és csak annak örülhettem, hogy egy világossárga kutyát kell követnem.
Végül e héten kedden elszántam magam. Majdnem éhgyomorra a korábbi, majdnem sikeres gyógyszer kombinációt hatványoztam meg (azért sem minden nap próbálkoztam, mert azzal lehet, tényleg elüldözöm, ráadásul nem gyógyszerhez akartam szoktatni, hanem elkapni). 3 órát ültem kint aznap. Egyre közelebb jött, de még mindig éber volt. Akkor fokoztam a dolgokat, és új, le nem írt, és azt gondolom, nem is veszélytelen gyógyszerkölcsönhatásokat próbáltunk ki mi ketten... Az utolsó óra azzal telt, hogy tőlem 1.5-1-0.5 mérette, majd tőlem 10-20 centire lévő falatokat kellett elvennie. Még ekkor is annyira volt éber, és OKOS!!! hogy figyelje a kezem és amint emelődött, vagy mozdult, növelt a távolságon. Az utolsó kb. fél órában jött annyira közel (én végig a kis pokrócomon ültem, szoborrá meredve), és butult be annyira, hogy a nyakára ráfogva, az állán áthúzva egy hurkos pórázt az enyém legyen. Még ekkor is hátratáncolt, végül én nyertem... Azonnal indultunk a kórházban, időközben egyeztetve a főnökömmel várt minket és segített. Igyekeztünk antagonizálni (azaz közömbösíteni) azokat a gyógyszereket, amiket lehet, majd túlesett egy alapos gyomormosáson, amivel a maradék gyógyszereknek azért egy nagyon jelentős részétől megszabadítottuk, ezzel tehermentesítve a szervezetét, máját és veséjét. Másnap egész nap be volt még butulva, nagyon aggódtunk érte. Féltem, hogy sikerült ártanom neki, de bíztam benne, hogy ami nem ölte meg, az megerősíti. Csütörtökre lett jól, tért vissza saját maga és kezdett evésbe, ivásba, felkelésbe. Innentől nyugodtunk meg.
Hát ez KicsiKutya teljes története...
Különös és soha meg nem hálálható köszönettel tartozom annak a hölgynek, aki szárnyai alá vette, partner volt a befogásában, tette mindezt állatszeretetből, teljesen önzetlenül, KicsiKutyáért.
A kórháznak is köszönettel tartozom, hiszen rengeteg szálat ők mozgattak meg a keresés során és Kicsi befogásakor is azonnali segítséget kapva csapatmunkában kapta meg a gyors ellátást.
Hatalmas munka, rengeteg stressz és sok-sok konfliktus övezte ezt az 5 hetet, amíg KicsiKutya el volt veszve, de onnantól, hogy meglett, nem tudtam feladni, és bíztam eszében, no meg a sajátomban, hogy tényleg meglesz.
Nem mellesleg nem kevés pénzt is igényelt, Kicsi táborhelye oda-vissza 12 km volt a kórháztól, amit naponta akár 2x is megtettem, az 1x oda-vissza Földvár és egyéb utak mellett. Nem kevés konzervet megevett, és nem kevés gyógyszert is.
„Munkaórában” pedig azt hiszem, felbecsülhetetlen a belefektetett idő. De egy a lényeg, hogy Kicsi jól van, és nálunk van végre!
Most már csak jó történhet vele, és bízom benne, hogy az okos kis fejével, és Galáék nyújtotta foglalkozással és kutyatársasággal hamar megérti, hogy őt nem bántják, hanem szeretik.
Belépés
Regisztráció
Hírlevelek
GyIK
..és hol lehet megnézni a kutyust?
