Sajnos csak 15-20 perc állt rendelkezésünkre egy közös sétára. Betyár az a fajta labi, aki egyszer majd egy szerencsés család mókamestere lesz. Most még egy csiszolatlan kő abban az értelemben, hogy nevelni, szocializálni kell, mert szertelen a lelkem.
De ott van benne a bugi!
A szőre tömött és selymes, élvezet simizni és lapogatni. Sovánka, de majd ki fog gömbölyödni a teste és a lelke is. A jutifalatot szertelensége ellenére annyira finoman, "puhán" veszi el kézből, ami még a mi Artúrunknak se sikerül mindig.
Nem fél az embertől, a két kamasz felé meg kifejezetten nyitott és kíváncsi volt. Kb. öt perc után kínálta fel a pockosát simire. Barátságos, emberkedvelő jószág!!!
Rezeg, de miért is ne rezgett volna: hisz fiatalka, a rövid sétaidőbe kellett minden életigenlését sűrítenie, mielőtt a kórházi ketrecébe térne vissza. Nem kellemes a kórházi lét, nemrég ivartalanították, és szerintem még nem volt senkinek a szemefénye. Egy értő és szerető család kedvence szeretne lenni, és biztos, hogy sokszorosan meg fogja hálálni a szeretetet és a tanító/nevelő gondoskodást, amit majd kap tőlük.
Artúr kutyánk a lelkünkre kötötte, hogy írjuk meg: vele is jól kijött, a hancúrnak csak a még ilyenkor kötelező póráz hossza szabhatott csak gátat.
A világos a Betyár kutya. Nagyon kellett volna egy működő vaku...
Sovánka, érdekelte a jutifalat (naná!), de nagyon decensen vette ki a kézből!
Se ő, se Artúr kutyánk nem unatkozott. (A vaku hiányáról már volt szó...)
Kimutatta a pockosa fehérjét a gazember...
A nagy hancúrhatnék közben voltak bújós pillanatai is