Retriever Rescue

Chance vagyis Sanszii..
Mikor megkerestek azzal, hogy tudnék-e segíteni, mert van egy valószínűleg viselkedésproblémás, iszonyatos körülmények közül és állapotban mentett kutyája a Retriever Rescue-nak, aki azonban – és itt egy hosszú felsorolás következett, hogy miminden - egészségügyi problémákkal is küzd, azt gondoltam, szívesen megnézem, de azért ennyi egészségügyi problémával akár jogosak is lehetnek extrém tünetek.
Kissé szkeptikus voltam, tudok-e én neki majd valamit segíteni az állatorvosi ellátásán túl? Ez utóbbit viszont a Dunaföldvári állatkórházban már hetek óta minőségien tették, ám sajnos egy szint után megakadt, mivel a Kutya egy ideig szépen gyógyult, majd stagnálni és fogyni kezdett...
Vagyis ha ők elakadtak vele, mitől gyógyulna itt jobban?!?
Hacsak nem tényleg a legtöbb problémája hátterében viselkedésprobléma (is) áll, ez esetben viszont lehet-e még ennyi idő után és ennyi kialakult súlyos fizikális tünettel valódi gyógyulás??
Aztán megérkezett Chance.
Az autóban feküdt, aludt. Testét több helyütt idült sebek borították, néhol egy-egy lecsüngő bőrdaganat, és teste jelentős részén volt kisebb-nagyobb szőrhiány.
Nem volt egy vonzó látvány.
De ami ennél fontosabb, nem volt reménykeltő sem. Továbbra is úgy éreztem, hogy ugyan mit is tehetünk majd ehhez mi hozzá??
A kedves Önkéntesek, akik hozták kitették az autóból és Chance sétálni indult. Elkezdte felfedezni a környéket, láthatóan lelkesen. Velünk, emberekkel nem sokat törődött, csak ment és szimatolt, nézegetett mindent.
Kísérő Személyzete ennek láthatóan örült, és elmondták, nem szokott így sétálgatni, vagy maximum nagyon röviden és azt követően hasra vágja magát és fóka-mód kúszik mindenhova, abból kizökkenteni, felállítani semmivel sem lehet...
Néztük egy darabig, hagytuk hogy felderítse új lakhelyét. Majd mikor más telkére kezdett bebóklászni és megállítottam, próbált figyelmen kívül hagyni és tovább bóklászni be a kertbe. Mikor ezt nem hagytam hasra feküdt és fókamódba váltott.
Ezt követően már csak fókában közlekedett.
Sem kaja, sem jószó nem téríthette el ettől, sőt ha felállítottam is visszafeküdt és csak kúszott tovább szőrtelen mellkasán és pocakján, illetve a valószínűleg épp ettől a viselkedéstől kialakult sebein...
Később ezt még kétszer megismételtük. Amíg új, vagy számára érdekes közegben befordultan tehette, amit épp gondolt, addig úgy-ahogy működött, de ha bármit is szeretett volna tőle ember, azonnal a kizökkenthetetlen fókamód következett.
Végre egyértelművé vált, hogy valóban egy súlyos önpusztító viselkedésről IS szó van.
De továbbra is ott volt a kérdés, ami Vele kapcsolatban valószínűleg a legtöbbekben felvetődött: érdemes-e? Egyáltalán meg tud-e ez a Kutya valóban gyógyulni fizikálisan? Vajon a beteg szíve meddig bírja majd? Vajon ha meggyógyul fizikálisan és megoldjuk a viselkedésproblémáját találnak-e Neki ennyi idősen, ilyen állapotban gazdát? Vajon lesz-e olyan, aki mindezeken túl vállalja a havonta tetemes gyógyszerköltségét élete végéig?, stb., stb. sorjáztak a kérdések.
És a fő kérdés: vajon nem lenne-e magának a Kutyának jobb, ha egyszerűen és szépen, de elengednénk...?
Ez utóbbi kérdésben, aki ismerte Sanszit tudja, hogy Ő rövid idő alatt bárkinek, az akár határozott véleményét is megingatta e téren. Sansziból ugyanis ilyen állapotában is folyamatosan áradt az életerő és a lelkesedés. Akár sétált, akár feküdt, akár kúszott, akár kutyát látott, Sanszi folyamatosan csóvált. Maga volt a 24órás csóválószolgálat .
Úgy gondoltam a nevéhez hűen, végülis egy esélyt adhatunk Neki, aztán meglátjuk...
Meg is láttuk.
Néhány nap alatt Chance befordultsága a sok-sok odafigyelésnek és foglalkozásnak hála fokozatosan változni kezdett. Már nem csak ment és ment, vagy kúszott és kúszott, hanem elértük hogy kinyíljon, bízni kezdjen bennünk és elkezdjen kommunikálni. Emberekkel, kutyákkal, a világgal.
Csodás volt látni, ahogy nyitni kezdett a világra és fokozatosan döbbent rá, mennyi, de mennyi mindent eddig észre sem vett.
Ahogy telt az idő, néhány nap után egyre kevésbé, majd már egyáltalán nem fókázott többé.
Rájött, hogy ha zavarba van, sokkal jobb az emberektől segítséget kérni, és legtöbbször úgy érthetővé tud válni a világ, de ha esetleg nem is, egy jóadag simit vagy fülvakarást mindenképp ki lehet vele érdemelni, azért pedig már mindenképp megéri.
Élvezte, hogy figyelnek Rá, és azt, ahogyan egyre ügyesebben figyelt Ő is.
Élvezte, hogy nagyokat sétál, és hogy időről-időre ebben más kutyapajtások is elkísérik.
Rájött, hogy más kutyáknak hobbijai vannak.
Eleinte élvezettel figyelte őket, majd fokozatosan kezdte utánozni is: először csak szaladt az után, aki a labda után szaladt, de egyszercsak észrevette magát a labdát is!!
Azt a meglepett érdeklődést!
Nézte, csak nézte, ahogy pattog majd, leesik a fűbe, aztán ahogyan a többiek szájában robog vissza a gazdihoz. És újra repül...
Láthatóan igazán különös egy képződménynek találta.
És egyszercsak eltökélte magát!
Ééééés, a szájába vetteee!!!
Leírhatatlanul büszke volt magára
Napról napra egészségesebb lett. „Hízott”, gyógyultak a sebei, lelkesen sétált, evett, és kitalálta magának, hogy márpedig Neki a kanapén a helye. Korát és fizikumát meghazudtoló gyorsasággal pattant a fellelhető legpuhább kutyafekhelyekre és feküdt el letett fejjel, mondván ő már alszik is, őt innen sehova nem lehet már vinni...
Megszerettük mi is, és megszerették a kutyák is.
Sőt! Egy láncról, agresszió miatti elaltatás elől mentett 6 év körüli kutyával még egymás terapeutái is lettek. Teljes lelkesedéssel voltak egymás iránt eladdig, hogy a maguk abszolút kezdő módján játszani is próbáltak egymással! Ezek leírhatatlanul kedves jelenetek voltak, ahogyan próbálgatták a mozdulatokat, a gesztusokat... Ők pedig aztán hihetetlenül büszkék voltak magukra minden efféle kezdeményezésükért. Hát még mi! .
Aztán hirtelen, egyik napról a másikra Sanszi kevesebbet evett.
Nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget, hiszen csóvált, sétált, jókedvű volt.
Következő nap már egyáltalán nem akart enni és kétszer hányt. Ugyan ivott, de láthatóan gyengébb is lett.
Kapott infúziót, meg mindenféle gyógyító finomságot, amivel csak egy gyengült szervezetet emberileg, állatorvosilag kényeztetni lehet.
Jobban is lett.
Evett, lelkesedett, sétált. Még lendületesen kiment pisilni, majd alig pár órával később megdöbbentő hirtelenséggel esett össze. Ha nem látom, magam sem hiszem. Szinte egyik pillanatról a másikra teljes elfekvő állapot, totális areaktivitás a világra és véres hányás.
Nyilvánvaló volt, hogy komoly baj van, így az újabb infúzió előtt levettük a vérét és laborba vittük.

Míg az eredményre vártunk Sanszi kicsit jobban lett.
És mit csinált?
Csóvált!!
Mindenre. Ha infúziót adtunk neki, vagy ha akár fájdalmasabb injekciót, ha takarítottunk körülötte, vagy Őt ápolgattuk, ha kivittük ölben pisilni, ha gyomorvédőt nyomtunk le a torkán...
Csak csóvált rendületlenül.
Még mikor éjszaka mellette virrasztottunk és épp a fejét sem volt ereje felemelni, akkor is, ha megébredt, azonnal csóválni kezdett.
Mikor megérkezett a laboreredmény, egyértelmű volt.
A vese és máj paraméterei az élettel teljesen összeegyeztethetetlen értéket mutattak.
Mikor megtudtuk, hogy itt már ennek a testnek nincs tovább, ölbevettük, dédelgettük és elengedtük.
Ő pedig utolsó erejével is búcsúzóul még egyet csóvált.
Sanszi többé már nem csóvál nekünk, de tökéletes példája annak a Lénynek, akiben ha akár a teste már gyakorlatilag nem is működik, akkor is rendíthetetlen a lelkesedés és törhetetlen az optimizmus.
Aki egy kifejezetten gyötrelmes éhezésben, fájdalmakban és kellemetlenségekben gazdag élet utolsó hónapjaiban is el tudott kezdeni bízni az emberekben, és testben, lélekben egyaránt fejlődni tudott.
És hogy megérte-e? Hogy helyes döntése volt-e ennek a kimenetelnek tudatában a Retrivermentőknek és az Állatorvosoknak mindaz, amit megtettek Érte?
Bizton állíthatom, hogy IGEN!
Mert ez a Kutya annyi jóérzést, törődést, boldog pillanatot és szeretetet kapott élete utolsó pár hónapjában, amennyit valószínűleg egész, azt megelőző életében összesen nem. Ha talán túl rövid időre is, de megtapasztalhatta milyen is igazi kutyának lenni emberséges emberek mellett, és mindezt Ő át is tudta élni örömmel és hatalmas elégedettséggel.
Megtanulhatott sétálni, játszani, megtapasztalhatta milyen kényelmesen aludni, jóllakni, elégedettnek lenni, és hálásan, nyugalmasan, méltón mehetett el.
Mindezért óriás tisztelet Mindenkinek, aki tett azért, hogy Sanszinak mindez megadathasson és hálásan köszönjük Neki és Nektek is, hogy megismerhettük, mert óriás Tanító volt Ő akinek áradó lelkesedését és lelkes jószándékát sosem feledhetjük.
Ég Veled Sanszi!